Nick Hornby: Vájtfülűek brancsa - The Complete Polysyllabic Spree
Nick Hornbyt nagyon kedveltem korábban (a Pop, csajok, satöbbit még most is szeretem és bármikor szívesen újraolvasom), viszont a Hogy legyünk jók? c. regénye után jó időre elvesztettem az érdeklődésemet iránta. Nem hiszem, hogy ő változott volna meg, csak annyi történt, hogy akkoriban kezdett el zavarni, hogy a történetei mindig túl egyszerűek és tanulságosak, úgyhogy jó időre félretettem Hornbyt. Három vagy négy évvel ezelőtt aztán újra érdeklődni kezdtem iránta, kíváncsi voltam, változott-e valamit a tematikája vagy a stílusa, úgyhogy elolvastam az éppen akkor megjelent Slam (magyarul Betoncsók) c. könyvét – és megállapítottam, hogy Hornby didaktikusabb, mint valaha, úgyhogy megint csak úgy döntöttem, hogy nem olvasom el több könyvét. (Persze-persze, Hornby mindig komoly dolgokról meg aktuális társadalmi vagy párkapcsolati problémákról ír, például biztos vagyok benne, hogy nem kellemes, ha két tizenéves rájön, hogy gyerekük lesz, és a Betoncsók - akárcsak Hornby többi könyve - nyilvánvalóan fontos üzenetet közvetít, én viszont nem akarok ennyire direkt módon tanulni a könyvekből.)
Viszont a Vájtfülűek brancsáról nagyon jó véleményeket hallottam (és ráadásul ez nem is regény, hanem olvasónapló-féleség), így hát ismét meggondoltam magam, és elolvastam ezt a könyvet. Általában akkor szeretek az olvasásról szóló könyveket olvasni, ha épp nincs kedvem olvasni, vagy ha éppen befejeztem valami hosszú és/vagy nagyon hatásos regényt, és nem akarok rögtön belekezdeni egy másikba. Az ilyen alkalmakra tökéletes egy efféle könnyed, vicces és mesélős könyv, amelyből megtudhatom, hogy más mit, hogyan és miért olvas, továbbá ötleteket gyűjthetek arra nézve, hogy mit olvassak, ha majd újra lesz kedvem olvasni, vagy ha véletlenül előáll az a szörnyű helyzet, hogy a molyos, a gépemen lévő és a mindenféle papírfecnikre felírogatott könyvlistáim végére érek.
Erről a könyvről ugyan egy egész halom remek írás van a neten (pl. itt), de azért én is elmondom gyorsan, hogy a könyv Nick Hornby azon írásainak a(z egyik) gyűjteménye, amelyek a Believer c. magazinnak írt a könyvekről, amelyeket az adott hónapban olvasott. (Hornby rovata még most is megvan, itt olvasható a legutóbbi cikkének az eleje.)
Minden esetleges ellenkező híresztelés ellenére Nick Hornby nem olvas sokat, és nem rendelkezik azzal, amit én (mint önjelölt sznob) kifinomult irodalmi ízlésnek neveznék. Ami a mennyiséget illeti (ami persze nem számít), Hornby sokszor csak két-három könyvet gyűr le egy hónapban, ami pedig az olvasott könyvek minőségét és az irodalomhoz való hozzáállást illeti: Hornby mindenfélét olvas (ami szimpatikus), viszont mond egy csomó (jól hangzó) butaságot is arról, hogy milyen a jó irodalom.
Gondolom, kissé nagyképű ez az összehasonlítás, de Hornby valami olyasmit művel, mint amit én csinálok időnként ezen a blogon: az életét összeolvasztja a könyvekkel, amelyeket olvas, s az életében éppen zajló események kapcsán mesél az olvasott könyvekről, vagy fordítva, az olvasott könyvek kapcsán az életéről. Egyébként Hornby meglepően nyílt az életével kapcsolatban, és bár híres ember (még a sarki borbélynál is felismerik őt), nincsenek allűrjei és nem tetteti tévedhetetlennek magát. Ellenkezőleg, egészen nyugodtan elismeri, ha valamelyik korábbi cikkében olyasmit ajánlott elhamarkodottan, amiről aztán kiderült, hogy nem is olyan kihagyhatatlan remekmű; és azt is bevallja, hogy a fennen hangoztatott elméletei (pl. arról, hogy egy könyv és egy tetszőleges másik kulturális termék összehasonlításából minden esetben a könyv kerül majd ki győztesen) valójában semmit sem érnek.
Hornbyt nem zavarja, hogy folyton önellentmondásokba keveredik, tisztában van a következetlenségével, s az egymásnak ellentmondó eszmefuttatásait olvasni igencsak szórakoztató. Az persze még szórakoztatóbb, amikor Hornby láthatólag nem veszi észre, hogy éppen ellentmond magának. Az egyik írásában pl. kisebb kirohanást intéz mindazon kritikusok ellen, akik bármely posztmodern könyvre azt mondják, hogy „ez a könyv valójában az írásról szól”. Hornby arra biztat, hogy ha legközelebb ilyesmit olvasunk, kérdezzük meg a kritika íróját, hogy mégis mit mond az adott könyv az írásról – merthogy a kritikusok ezt általában elfelejtik leírni. A néhány hónappal későbbi írásában aztán ő maga mondja (az irónia bármely, számomra felfedezhető jele nélkül) egy könyvre, hogy az lényegében az írásról szól – és persze elfelejti kifejteni, hogy mit is mond az adott mű az írásról.
Már az efféle hanyagságok is jelzik, hogy a könyv nem komoly és magasröptű elemzések és kritikák, hanem csapongó elmélkedések gyűjteménye. Ez néha kissé zavaró (pl. amikor Ian McEwan Szombat című regényével kapcsolatban Hornby egy oldalt ír arról, hogy a negyvenvalahány évesnek mondott főhősnek inkább ötvenvalahány évesnek kellene lennie, majd mellékesen hozzáteszi, hogy a Szombat – természetesen – kiváló regény), máskor viszont nagyon szép és személyes kritikák kerekednek ki a látszólag összefüggéstelen mesélgetésekből (pl. hiába olvastam már eddig is sok szépet Marilynne Robinson műveiről, ha egyszer tényleg elolvasom valamelyik könyvét, az jórészt Hornby miatt lesz).
Egyébként amellett, hogy a Vájtfülűek brancsát olvasva nagyon jól szórakoztam, és természetesen egy halom könyv címét felírtam magamnak vagy későbbi utánanézés, vagy esetleges beszerzés céljából, még egy egészen személyes(nek tetsző) plusz élményt is nyújtott nekem a könyv. Az egyik fejezetben a Copperfield Dávidról van szó, és Hornby azt mondja, nehezen vette rá magát, hogy elolvassa a művet, mert gyerekkorában látta a belőle készült sorozatot, és félt, hogy emiatt nem tudná élvezni a regényt. Aztán amikor mégis elkezdi olvasni a könyvet, rájön, hogy az egészből mindössze arra emlékszik, hogy „Barkis hajlandó”. Egészen véletlenül én is csak arra emlékszem a Copperfield Dávidból, hogy „Barkis hajlandó”, úgyhogy amikor ezt a vallomást elolvastam, rögtön eszembe jutott az az időszak, amikor ezt a regényt olvastam (kötelező olvasmányként a gimnáziumban), és az is eszembe jutott, hogy utána a padtársammal évekig szállóigeként mondogattuk mindenféle helyzetben, hogy „Barkis hajlandó”.
Hornby különben nagyon szimpatikus. Hiába ír sok olyasmit, amivel nem értek egyet (pl. amit a posztmodern, a nyelvközpontú vagy az „irodalmi” regényekről mond, az nagyjából az ellentéte mindannak, amit én gondolok ezekről a témákról), vagy hiába ír rettentő értetlen módon egy Iain M. Banks-regényről (miközben én eléggé kedvelem Banks műveit), ezek a dolgok egy csöppet sem zavartak. Ellenkezőleg, jó volt olyasvalaki véleményét olvasni könyvekről meg irodalomról, aki sokszor csak a benyomásaira támaszkodik, nem tudományoskodik, és nem akar mindenáron meggyőzni a maga igazáról.
Úgyhogy bár Hornby regényeit (a Pop, csajok, satöbbi kivételével) valószínűleg nem fogom a jövőben (újra)olvasni, a mások könyveiről szóló beszámolóit és az irodalomról való elméleteit a továbbiakban is szívesen elolvasom majd.
(S végül még valami. Mivel most nem volt más mondanivalóm a bloggal kapcsolatban, nem írtam külön egóposztot, viszont mégsem szeretnék szó nélkül elmenni a jeles esemény mellett, ezért csak úgy idebiggyesztem a nagy hírt: ez volt a 200. poszt a blogon. Köszönöm, hogy olvassátok. Csak magamnak biztos nem írtam volna ennyi bejegyzést.)
