F. Scott Fitzgerald: Az éj szelíd trónján - Tender is the Night
Annyira tökéletlen ez a regény, és én mégis annyira szeretem. Csak ezt és a Nagy Gatsbyt olvastam Fitzgeraldtól, és mivel mindkét regény hasonló témákról (például a gazdagok erkölcstelenségéről, az elrontott szerelemről és a pénz romboló hatalmáról) szól, automatikusan adódik a kettő összehasonlítása. Szerintem a Gatsby a jobb (vagy mindenesetre a jobban megírt) regény: tömörebb, sokkal jobban szerkesztett, egységesebb, drámaibb, sűrűbb és tragikusabb. Az Éj szelíd trónján viszont kissé elfolyó, mindenfelé kanyargó, van benne jó néhány érdektelen szereplő, a lezárása pedig inkább antiklimaktikus, mint tragikus. Sőt, mivel a regény egy házasság hosszú leépülésének lassan folyó krónikája, jóformán hiányoznak a történetből az igazán sokkoló vagy felemelő pillanatok: a dráma rengeteg apró, csalódást keltő eseményből épül fel, amelyek hatására fokozatosan minden egyre rosszabb lesz, s amelyek hátterében folyamatosan ott bujkál a szomorkás érzés, hogy régen jobb volt – s pont emiatt a lágy melankólia miatt van az, hogy minden gyengesége dacára jobban szeretem ezt a regényt a Gatsbynél, s a mostani, sokadik újraolvasás során is épp olyan szívfacsarónak találtam, mint eddig mindig.
A regény a tehetséges, ám nem túl előkelő származású pszichológus, Dick Diver, és a mérhetetlenül gazdag lány, Nicole Warren kapcsolatának éveit meséli el. Dick az első világháború során, egy zürichi szanatóriumban ismeri meg a skizofrén tüneteket mutató, labilis ideg- és érzelmi állapotú Nicole-t. Először csak leveleznek, majd a háború után Dick visszatér Zürichbe, és némi idő elteltével feleségül veszi a lassan gyógyuló Nicole-t. A férfi tudja, mit vállal magára, tudja, hogy Nicole talán sosem lesz teljesen egészséges, s neki folyamatosan őrködnie kell majd felette és meg kell védenie minden hatástól, ami felzaklathatja vagy a betegsége kiváltóokára emlékeztetheti. Dick (bár magának sem vallja be, de) ezzel a házassággal feladja ígéretesen induló pályáját, és vállalja, hogy egyetlen betegnek, Nicole-nak szenteli az életét. A férfi ugyanakkor szeretne valamennyit megőrizni a függetlenségéből, és nem a felesége rengeteg pénzén élősködni, ám a pénz és a vele járó nemtörődömség és amoralitás lassan mégis kezdi szétrombolni a Nicole-lal való, egyébként szerelmi alapon nyugvó házasságát és Dick személyiségét is.
Ami igazán szomorúvá és melankolikussá teszi a regényt, az az, hogy Dick és Nicole boldogságáról szinte semmit nem olvashatunk. A történet elején megtudjuk, hogy a Warren család aggályai ellenére összeházasodnak, majd amikor hat évvel később újra látjuk őket a francia Riviérán, ahol mesésen rusztikus körülmények között, a tömeg által még épphogy nem felkapott partvidéken töltik a nyarat, már a házasság lassú pusztulásának első jeleivel találkozunk. Ugyanakkor azért van néhány utalás arra, hogy a házasság első évei Nicole minden instabilitása ellenére igen boldogok voltak, s az, hogy nem sok részletet tudunk meg erről az időszakról, számomra kétszeresen is szomorúvá teszi a regényt: egyrészt a tudat, hogy a kapcsolat nem volt eleve kudarcra ítélve, csak még fájdalmasabbá teszi azt, hogy mégis kudarcot vallott; másrészt pedig az, hogy a boldogság csak pár utalás formájában van jelen, olyan hatást kelt, mintha az az időszak nem is számított volna igazán.
A házaspár egyébként afféle kétszemélyes Gatsbynek is tekinthető: Gatsbyhez hasonlóan Dick és Nicole is végtelenül gazdag és vonzó emberek, akik csodálatos partikat adnak, rendkívül előkelőek, mindenkivel megtalálják a közös hangot, de eközben semmit sem árulnak el a magánéletükről, így senki sem tudja (bár időnként néhányan megsejtik), hogy miféle erőfeszítéseikbe kerül, hogy fönntartsák a tökéletes, elegáns, ám mégis tevékeny élet illúzióját, s eltitkolják Nicole folyton fenyegető betegségét.
Írtam már, hogy a regény egyik fő témája a pénz korrumpáló és demoralizáló hatása. Ez többféle módon is megnyilvánul a történetben. Először is, Dick tudja, hogy sokan azt gondolják róla, csak a pénze miatt vette feleségül Nicole-t. A férfi ezt cáfolandó sokáig ragaszkodik ahhoz, hogy a saját kiadásait a szakmai publikációiból befolyó önálló jövedelméből fedezze, ám ahogy Nicole fokozatosan egyre több pénzhez jut, s a család egyre nagyobb luxusban él, Dick függetlensége egyre kevésbé tartható. Fontos fordulópont ebből a szempontból, amikor Dick belemegy, hogy Nicole pénzét felhasználva vásároljon meg egy régi kollégájával egy szanatóriumot. Dick ezzel a gesztussal szinte föladja önmagát, s bár újra intézményes keretek között gyakorolhatja a szakmáját, a leépülése ekkor gyorsul fel igazán: egyre többet iszik; kellemetlen, kötekedős emberré válik; s szakmailag sem fejlődik sehová.
Másodszor: bár Nicole-nak világéletében volt pénze, tehát talán ellenállóbbnak kellene lennie, ő sem menekül a gazdagság züllesztő hatása elől. Bár a betegsége alatt, valamint a házassága első éveiben nem sokat törődik a vagyonával, lassan megtanulja élvezni a pénz által biztosított előnyöket és hatalmat. S idővel ő is átveszi nővére, az anyagias, racionális Baby Warren gondolkodásmódját, aki mindvégig úgy tekint Dickre, mint az orvosra, akit a Warren család megvásárolt Nicole személyes használatára. Így a végén már ő sem érez semmiféle bűntudatot Dickkel kapcsolatban, és nem okoz neki álmatlan éjszakákat, hogy teljesen kiszipolyozta a férfit.
Ez az egyik legszomorúbb könyv, amit valaha olvastam, s talán azért is szomorít el annyira, mert egyszerre szép és valódi: a dolgok általában tényleg nem olyan drámaian végződnek, mint a Gatsbyben, egyszerűen csak elfogynak, s Fitzgerald ezt igen-igen gyönyörűen ábrázolta ebben a műben.
