Tibor Fischer: Voyage to the End of the Room

Nem sokat tudtam és most sem tudok sokat Tibor Fischerről, néhány éve találkoztam ugyan valamelyik magyarul is megjelent könyvével a könyvesboltokban, de nem keltette fel az érdeklődésemet. Aztán tavaly egy alkalommal megláttam ezt a regényt a szokásos Bookstation-böngészés közben, és valamiért megakadt rajta a szemem. Azt hiszem, először a borító tetszett meg, aztán a fülszöveg, és gondoltam, egy olvasást biztosan megér ez a könyv. És valóban: egyet megér, de többet nekem biztosan nem, amit sajnálok egy kicsit, mert a történet nagyon ígéretesen indul és olyasmiről mesél, amivel könnyen tudok azonosulni, csak aztán menet közben valahol túl kaotikussá és számomra érthetetlenné válnak a dolgok, és az élvezetnek annyi.

A regény a nagyvárosi magányban élő Oceane történetét meséli el. Oceane szép, sikeres és gazdag, s magánya nem holmi búskomor, tragikus állapot, hanem önálló döntés eredménye. A lánynak ugyanis elege van Londonból, a város káoszából, s idővel eljut arra a pontra, amikor nem akar többé kilépni a lakásából, s mivel van olyan szerencsés, hogy otthon dolgozhat és egyébként is van pénze, az elhatározását meg is tudja valósítani.
 
Amellett, hogy Oceane tökéletes visszavonultságban él, továbbra is érdeklődik a világ dolgai iránt: szereti a zenét, sok száz tévécsatornát tud fogni, kedvenc hobbija pedig a virtuális utazás: ahelyett, hogy ő maga utazna, Oceane inkább a világot hívja be az életébe a tévé, az internet és az adott nép képviselőivel elköltött vacsorák segítségével, s ez a módszer tökéletesen működik addig, amíg egy napon a lány titokzatos levelet kap a rég halott volt szeretőjétől, s mivel szeretne a dolog végére járni, megbízza a nyomozással régi ismerősét, Audley-t, aki egy pénzbehajtó vállalkozás mindenese, emellett pedig a jugoszláv háborúk veteránja. Ezzel kezdetét veszi az utazás térben és időben egyaránt.
 
Először a múltba, s azon belül is Barcelonába utazunk vissza, ahol sok évvel azelőtt Oceane egy pezsgő életű szexklubban dolgozott, ám hiába nyüzsgött körülötte az egész város, a lány már akkor is elérte, hogy sose kelljen elhagynia a munkahelyét: amikor nem dolgozott, leginkább a tetőn napozott, és nem volt kíváncsi a város életére. A továbbiakban aztán még eljut a történet pl. Jugoszláviába is, s olvashatunk Audley háborús élményeiről, majd a regény végére nehezen követhető események során elérkezünk oda, hogy Oceane hajlandó lesz feladni jól bevált egyszemélyes életét és otthagyni a biztonságot nyújtó otthonát.
 
Mint már mondtam, nekem a regény első része tetszett a legjobban és tökéletesen meg tudtam érteni Oceane okait arra, hogy sose hagyja el a lakását: az ő szellemes, érzékletes leírásában olyan utálatos, átláthatatlan, fárasztó, nyomasztó helynek tűnik London, hogy legszívesebben én is bezárkóztam volna a saját városomban a saját lakásomba. És igen, ismerős volt Oceane azon érzése is, hogy mindig fáradtabban, letörtebben érkezik haza, valahányszor csak kimerészkedik a városba. Emellett jó volt olvasni Oceane magányos életre való berendezkedésének a leírását is.
 
Aztán a barcelonai rész is tetszett még, leginkább azért, mert mintegy hátteret rajzolt a londoni epizódhoz, s felvázolta Oceane múltját, amelyben már benne voltak a jelenbeli életének a csírái. A jugoszláv résztől kezdve viszont úgy éreztem, mintha egy másik könyvet olvasnék. A mese mindenféle irányokba kanyargott, rengeteg szereplő bukkant fel, akikkel nem tudtam mit kezdeni, mert végig úgy gondoltam, hogy ez a könyv Oceane-ről kellene, hogy szóljon, ezeknek az alakoknak meg semmi közük az ő történetéhez. A csavaros, sokszor tényleg szellemes történethez mérve pedig a regény vége elképesztően banális, de ezt inkább le sem írom, egyrészt mert spoiler, másrészt meg elég könnyen kitalálható.
 
Anélkül, hogy leírnám a végkifejletet, annyit azért megjegyeznék (nemcsak ezzel a könyvvel kapcsolatban), hogy sosem értettem, miért nem elég egy szerzőnek az, hogy leírja egy meglehetősen ellenséges világban élő karakter különleges életmódját, s miért kell mindenképpen valami bonyodalmat kreálnia, s főleg miért kell a történet végén felcsillantania a karakter számára egy hagyományosabb élet esélyét. Én például szívesen olvastam volna kétszáz oldalt Oceane életéről, a kötelezően kreált történet nélkül, főleg, hogy az életmód leírását élveztem és érdekesnek tartottam, a történetet meg nem, így viszont összességében inkább frusztrált ez a regény, és nem volt olyan jó élmény, mint lehetett volna.